Jaj, ne, még neeee! – mormogta magában hősünk, miközben egy jól irányzott kézmozdulattal lecsapta a hangosan csörömpölő ébresztőórát. Vagyis lecsapta volna, ám félálomban, csukott szemmel nem sikerült neki. Erre eldörmögött egy pár szitkozódó szót, majd erőt vett magán, résnyire nyitotta szemeit, feltápászkodott ülő pozícióba, aztán véget vetett az ébresztő kukorékolásának. Ezután elégedetten visszadőlt az ágyba, mint egy frissen kivágott mamutfenyő.

Hősünk nem számolt azzal, hogy ilyen hamar eljön a reggel. Néhány órával ezelőtt még egy jól ismert fővárosi szórakozóhely táncparkettjét koptatta. Na meg a bárpultot, mondhatni a korsó aljáról szemlélte a világot. De jó is volt! Pop, csajok, satöbbi…

Prrr! Prrr! – berreg újra az ébresztő, majd tíz perc múlva megint. Emberünk ekkor már egy hangosabb „Az istenit, elkések!” felkiáltás kíséretében kipattan az ágyból és ruha után kezd kutatni. Póló, pulóver, nadrág, zokni, alsógatya. Alsógatya? Alsógatya?! Nem lehet, hogy mindegyik mosásban van! De igen, és egyik sem száradt meg. Nincs mit tenni, kifordítjuk a tegnapit… Gyors kávé, reggeli harapnivaló cipőkötés közbeni cigányútra menése, fuldoklás közepette vonatmegállóhelyre rohanás. Vonat lekésése.

Mikor jön a következő? Fél óra múlva? Remek, az még időben van ahhoz, hogy pont ne érjek be az első óra végéig – állapította meg lemondóan a nagy futás után még mindig lihegő fiú, majd helyet foglalt az egyik igen ócska állapotban lévő, kicsit korhadt, de a célnak még megfelelő padon.

Luxus és kényelem vidéken 2010-ben is! – szólta el magát ironikusan.

Alig néhány pillanattal ezután egy nagyobb esőcsepp landolt az orrán.

És még jó időnk is van! – folytatta monológját a fiú, miközben felnézett a beborult égre.

A perceken belül leszakadó zivatar elől nyolcadmagával a megálló ütött-kopott bádogbódéja alá menekült. Azon bádogbódé alá, ami alatt kényelmesen jó, ha négy ember fér el. Na, de semmi gond, már csak huszonöt percet kell itt kihúzni! Legalábbis ezt gondolta a fiú. Mert a vonat mikor, ha nem most, természetesen késett tíz percet.

Nem baj, ezen a járaton legalább szokott lenni ülőhely! – nyugtatgatta magát a minden bizonnyal bal lábbal kelt srác.

Hát most nem volt ülőhely. Illetve egy volt, de azt jólnevelt főhősünk átadta egy idős bácsinak.

Fiatal barátunk a fél órás utazás alatt megtanult állva aludni, majd a célállomáson is még mindig zuhogó esőben újabb nagy sprintet levágva felkapaszkodott egy BKV-buszra.

Szép egy nap. De ezen legalább nincsen ellenőr! – lihegte.

De vaaan! – kontrázott rá kárörvendően mögüle valaki, és már kapta is fel a karszalagját.

Főszereplőnk természetesen nem rendelkezett se jeggyel, se bérlettel. Fizethetett, vagy leszállhatott. Pénz híján az utóbbi lehetőséget választotta. Ha idáig nem is ázott meg, most aztán nagyon. Mindenesetre húsz percnyi esőben tocsogás után csak megérkezett az iskolába.

Időben ekkor a második óra vége felé járhatunk. Egy pillanatra meg is fordul a fiú fejében: érdemes nekem bemennem még? Aztán úgy dönt, hogy ha már idáig eljött ilyen utazás árán, akkor igenis bemegy. Maximum ki fogják röhögni, amiért úgy néz ki, mint aki elfelejtett átöltözni a százméteres gyorsúszóverseny előtt. Így hát be is ment. Ki is röhögték. Még senki nem vett részt irodalomórán egy szál kifordított alsógatyában a radiátoron ülve. Mentségére szóljon, hogy tisztességgel lefelelt József Attila életéből. Viszont amikor a jobb jegyért a költő Eső című versének elemzésére kérték, felháborodva közölte:

Tudja mit, tanárnő? Jó lesz a kettes is!...