A következő történet arról szól, hogy a lehetetlen nem létezik és ha nem is úgy, ahogy eredetileg elképzeltük, de álmainkat sok munkával és kellő kitartással igenis megvalósíthatjuk, akármilyen hátrányos helyzetbe is kerültünk. Magát az írást egyébként magamtól valószínűleg soha nem írtam volna meg, egy stilisztika és kreatív írás nevű órára kellett megcsinálnom. Lehet, hogy mégis van valami haszna ennek a tárgynak...
Figyelem! A történetben szereplő alakok a képzelet szülöttei, a valósággal megegyező bármilyen körülmény a véletlenség műve.
Alexandr Alexandrejevics Alexandrov története
A kis Alexandr Alexandrejevics Alexandrov története az édesapja, idősebb Alexandr Alexandrov történetével kezdődik. A szegény vidéki családból származó sportszerető férfi ifjú korában rengeteg szenvedés és hatalmas kitartás árán ugyan, de elérte élete célját: kitört a szegénységből, profi labdarúgó lett, bajnokságot nyert a Dinamo Moszkvával és országos hírnévre tett szert. Csoda-e, ha ezek után a kicsi Alexandr is focista szeretett volna lenni?Alexandr reggel a labdával kelt, este a labdával feküdt, a kettő között pedig szinte csak étkezni járt haza. Édesanyját ezzel persze az őrületbe tudta kergetni, különösen iskolaidőben, mert a sok távollét és kevés tanulás meglátszott a tanulmányi eredményein. Az apát viszont ez különösebben nem izgatta, főleg miután világossá vált számára, hogy fiacskája nem csak szereti a játékot, de szorult belé némi tehetség is. 
„Nem szabad meghagyni grundfocistának a kölyköt!” - gondolta. Idősebb Alexandr nem is habozott sokáig, egy szép napon elvitte magával fiát egy edzésre, na persze nem egyből a nagy Dinamóhoz, hanem egy kisebb sportklubhoz, a Moszenergo Moszkvához. A kis Alex aztán itt kezdett el komolyabban focizni és úgy tűnt, hogy ígéretes karrier áll előtte. Egészen addig a borzalmas napig.
„Nem szabad meghagyni grundfocistának a kölyköt!” - gondolta. Idősebb Alexandr nem is habozott sokáig, egy szép napon elvitte magával fiát egy edzésre, na persze nem egyből a nagy Dinamóhoz, hanem egy kisebb sportklubhoz, a Moszenergo Moszkvához. A kis Alex aztán itt kezdett el komolyabban focizni és úgy tűnt, hogy ígéretes karrier áll előtte. Egészen addig a borzalmas napig.1999-et írunk. Alexandrov papa ekkor már visszavonult a játéktól és a család kicsit megszorult anyagilag. Az ifjabbik Alexandr még csak 14 éves, de mindenféle könnyű munkát kell végeznie a helyi Moszkvics-gyárban, hogy legyen pénze villamosjegyre, új focicipőre, klubtagdíjra és bérletre kedvenc csapata, a Dinamo meccseire. Augusztus 13., péntek van. Nem túl szerencsés dátum. Ezen a napon Alex és legjobb barátja, Szergej épp egy Moszenergo-edzésről baktattak hazafelé. Szabálytalanul, a közlekedési lámpákra és a vonatok közeledő hangjára fittyet hányva közlekedtek össze-vissza az egymást keresztező úttestek és vasútvonalak között. De hát oly régóta laknak ők itt a moszkvai munkásnegyedben, úgy ismerik a helyet, mint a tenyerüket, mégis mi baj történhet? Aztán épphogy elköszönt egymástól a két fiú, váratlanul bekövetkezett a baj. Alex talán az előző napi gyári munkától volt iszonyatosan álmos és figyelmetlen, vagy csak talán már akkor is a másnapi nagy meccsről álmodozott, mindenesetre egy gyenge pillanatában hatalmasat esett az egyik sínpáron. Tudta, hogy nem jó helyen fekszik, ezért hiába a nagy fájdalom, megpróbált gyorsan elmászni onnan. De akkor már túl közel járt a vonat… Alex túlélte a szörnyű balesetet, a sínek közé ragadt jobb lábát viszont amputálni kellett.
Hónapokig, sőt évekig nem volt ugyanaz a mosolygós, barátságos, életvidám fiú, mint amilyennek azelőtt megismerték. Teljes depresszióba esett szegény. Órákig tudta bámulni szobájában azt a már nem létező lábát, amivel annyi gólt lőtt, és amivel megannyi szebbnél-szebb passzt adott társainak.
Később lelkibetegségéből nagy nehezen kigyógyulva először a tanulásba feledkezett - úgy gondolta, most bepótolja mindazt, amit addig elhalasztott és megpróbál jó tanulmányi eredményével kitűnni - , évek múltán pedig visszatérve a Moszkvics-gyárba példátlan szorgalmával, elszántságával és önállóságával tűnt ki egészséges munkatársai közül is. Ezért pedig felnéztek rá és rengeteg barátot szerzett.
Egy nyári szabadnapja alkalmával a Magyarországra költözött Szergej barátja hívásának eleget téve Budapestre utazott. Jó orosz szokás szerint csakhamar kikötöttek Szergej kedvenc kocsmájában, ahol aztán felidézték a régi nagy pillanatokat. Szó szót, vodka pedig vodkát követett. Itt ismerkedtek meg Nagy Károllyal is, aki egykor profi bokszoló volt, addigra azonban már csak egy lecsúszott alkoholista. Jó tanácsai azonban mindenhez és mindenkihez voltak. Na, meg vicces megjegyzései. Jól elszórakoztatta Alexéket, ráadásul fizetett még néhány kör sört is a fiúknak. Mikor a két orosz férfi focista múltjára terelődött a téma, Károly két sörösüveg közül a maga spicces kiejtésével felkiáltott: „Pusskásss! Bozsik!... Hideg-hukk-kúti!... Sebes Guszti bá!”. Szergejék már-már az asztalon fetrengve röhögtek. Aztán pár pillanatnyival később Károly feltette a kérdést: „Tényleg, Alex! Te nem akartál soha edző lenni?”. Alex vihogó arca ekkor kicsit megkomolyodott és a semmibe tekintve elgondolkodott. Majd egy sejtelmes félmosolyt megeresztve tovább kortyolt korsójából…
Több, mint tíz év telt el Alexandr magyarországi nyaralása óta. Moszkvában vagyunk, a futballszezon végén. Az utcákon ünneplő tömeg, kék-fehér szalagokba burkolódzott az egész város. Ha nem tudjuk mire vélni a dolgot, nézzünk rá a helyi sportújság címlapjára: „Alexandrov Dinamója ismét bajnok”. Pont mint régen…
