Nagyjából két éve kaptam kézhez egy érdekes írást arról, ami arról szólt, hogy hogyan látják a németek a magyarságot. Ezt elég érdekesnek találtam ahhoz, hogy itt is közöljem, csak aztán a papír elkeveredett valahová és el is lett felejtve az egész. Most, hogy átrendeztem a szobámat és kicsit rendet raktam, előkerült a papír, de megtaláltam a neten is, így végre közölhetem az anyagot.

„thomas” írta 2002.02.13-án a sulinet fórumon:

Magyarok és németek

A menekülésem óta Németországban élek, mint magyar. Ez az állapot magától értetődően állandó összehasonlításra ösztönöz. Hogyan viszonyulnak a magyarok a németekhez és a németek a magyarokhoz? Milyen képet festenek egymásról? És mennyi az így alkotott képekben a realitás és mennyi az illúzió?

A kezdet kezdetén, 1957-ben egy ún. "magyar gondozói" állást kaptam a Ruhr-vidéken. Akkor egyszerre néhány ezer magyar fiatal került friss menekültként oda. Voltak családok is, de túlnyomó többségük egyedülálló volt. És egyik sem tudott németül. Kellett a
tolmács a hivatalokban meg a munkahelyen. És rövidesen természetesen a rendőrségen meg a bíróságon is.

Meglepően nagy szimpátiával fogadtak bennünket. Ebben természetesen fontos szerepet játszott az '56-os magyar forradalom. De sok német mondta azt is, hogy ettől függetlenül is mindig szimpatizált a magyarokkal. Nem tudják, hogy miért, de ez így van. Talán azért,
mert szövetségesek voltunk a két világháborúban. A tárgyi ismereteik ezzel szemben a nulla körül mozogtak. A "gulasch" volt az egyetlen ismert dolog a magyarságtanból. Egy-két táncoskedvű németnek még a "tschardasch" is mondott valamit. A friss forradalmi hírek ellenére is folyton összekeverték Budapestet Bukaresttel. Az is ott, arrafelé van.

Ebben a szomorú tudatlanságban '57 nyarán komoly fordulat állt be. Nagy sikerrel futott a moziban egy német film, amelyikben az egyik legkedveltebb német színésznő, Liselotte Pulver játszotta a főszerepet. A címe: Ich denke oft an Piroschka (Gyakran gondolok
Piroskára). A történet Hódmezővásárhelykutasipusztán játszódik. Ez a helységnév meghódította egész Németországot. Ahol megjelentem mindjárt kértek, hogy mondjam ki az egészet. Mert ők nem tudják. És mondjak még ilyeneket, mert ez olyan izgalmas. Nekem persze csak Vác, Pécs, Győr, Baja meg ilyenek jutottak eszembe. Nagyon csalódtak.
A németek nagy többsége szentül hiszi, hogy a magyar egy szláv nyelv. Nekik kelet felé minden szláv: a lengyelek, a csehek, az oroszok, meg a jugoszlávok. Természetesen a magyarok is. Csak egy-két irodalmi műveltségű embernek volt fogalma arról, hogy
létezik egy finnugor nyelvcsoport és hogy a magyar nyelv ebbe a csoportba tartozik.

A mindennapi életben a legtöbb baj a németek és a magyarok között a nyelvi nehézségekből származott. Naponta többször hívtak segítségül a nyelvi félreértések tisztázása érdekében. Az egyik legérdekesebb esetem egy bírósági tárgyalás volt. Én voltam a hivatalos tolmács. Két magyar fiút azzal vádoltak, hogy elloptak egy motorkerékpárt. A feljelentő egy német fiú volt, négy társa volt vele. Ők voltak a tanúk. A tárgyaláson kiderült, hogy az egész a kocsmában kezdődött. Mind a heten együtt ittak. A végén azután összeverekedtek. A magyarok kezdték. Azt állították, hogy azért, mert valamelyik német csúnyán megbántotta őket. Nem tudták ugyan megmondani, hogy mit mondott, de valami nagyon csúnyát. Az biztos. A németek állították, hogy ők nem mondtak semmi csúnyát. Ellenkezőleg: ez a két magyar fiú nagyon szimpatikus nekik. Ezért is mentek együtt inni a kocsmába. Csak félreértés lehetett az egész. Végülis az öt német jól elverte a két magyart és azok bosszúból össze akarták törni az egyik német motorját. De nem tudták beindítani, csak eltolták a következő sarokig, s otthagyták. Így lett az egészből lopás. Majdnem egy óráig tartott, amíg a bírónak sikerült a tényállást rekonstruálni. Akkor szünetet rendelt el. Én ezt felhasználtam arra, hogy összetolmácsoljam a peres feleket. A szünet után a német fiú visszavonta a feljelentést és a bíró beszüntette az eljárást. Olyan nagy lett az egyetértés, hogy mindjárt onnan a bíróságról betért az egész társaság a legközelebbi kocsmába. Én is velük mentem a biztonság kedvéért, nehogy megint összeverekedjenek.

A Ruhr-vidékről később Aachenbe kerültem. Elismerték a magyar lelkészi diplomámat és beállítottak óraadó hittantanárnak egy gimnáziumba azzal a feltétellel, hogy leteszem a német államvizsgát egy másik szakból is. A történelmet választottam és attól kezdve rendszeresen kezdtem tanulni a német történelmet. Eközben jöttem rá arra, hogy ezen a téren nekünk magyaroknak is sok tévinformációnk van.
Mikor őseink Árpád apánk vezérletével elfoglalták a Kárpát-medencét, akkor elsősorban nem a földműveléssel keresték meg a mindennapi kenyerüket. Tenyésztettek ugyan állatokat is, de elsősorban kalandozni szerettek. Ezt a kifejezést tanították nálunk annak idején az iskolában és ez félrevezető. Ezek a kalandozások ugyanis jól megszervezett, rendszeres rablóhadjáratok voltak. Emlékszem, hogy az iskolában olvastuk a szentgalleni kalandot. Egy magyar elbeszélgetett egy szerzetessel. Helyes kis történet volt. Mikor elolvastam a szentgalleni krónikát eredetiben, döbbentem rá arra, hogy mi is történt. A magyarok mindenkit legyilkoltak és amit nem bírtak elcipelni magukkal, azt elégették. Porig égett az egész kolostor.
A legkedveltebb rablási terület a mai Németország volt. Akkor úgy hívták, hogy Nyugati Frank Birodalom, de nem volt egységes. Négy nagy és több kis törzs veszekedett rajta egymással. A magyarok pusztító rablóhadjáratai végül is arra kényszerítették ezeket a törzseket, hogy fogjanak össze. Így született meg a Német-római Birodalom. Ennek az egyesült hadereje azután 955-ben Augsburg mellett a Lech-mezőn tönkreverte a magyar rablóhadat. Néhány életbenmaradt magyarnak levágták a fülét meg más tagját és hazaküldték őket azzal, hogy így jár az, aki rabol.
Az üzenet nem volt éppen humánus, de a magyar államvezetés egyből megértette. Beszüntették a rablóhadjáratokat és gyorsan felvették a kereszténységet. Ez sem ment persze humánusan. Aki nem hagyta magát megkeresztelni, annak leütötték a fejét. Ez a módszer igen eredményes volt és a magyarok egy-kettőre keresztények lettek. Ezért István királyt szentté is avatták. Volt ugyan néhány megátalkodott pogány. Ezek István halála után lelökték Gellért püspököt egy szikláról, de a dolgokat nem lehetett már visszacsinálni. A kereszténység maradt és a sziklából Gellérthegy lett. A lökdösődőket meg kivégezték.

Ezer évvel ezelőtt tehát a magyarok kényszerítették ki a német egyesülést és ez az egyesülés visszahatásként megteremtette a magyar önálló államiságot Európában. Az előttünk járó avarok és hunok nyomtalanul eltűntek. Mi megmaradtunk.
Mindez ezer évvel később - más körülmények között - megismétlődött. 1989-ben a magyar állam megengedte a keletnémet turistáknak, hogy Ausztriába utazzanak ki, és ezzel ledöntötte a berlini falat. Megvalósult a német egység. Ennek az eseménynek a következtében feloszlott a szovjet blokk és Magyarország újra visszanyerte szuverenitását Európában.
Ugye milyen érdekes a történelem?